Hozzád jöttem, Solus mester, a segítségedet szeretném kérni – mondtam az állatnak. A fehér szörnyeteg egy kicsit megenyhült, legalábbis már nem nézett olyan csúnyán rám.

Ekkor valaki felnevetett a ház előtt és belépett egy idős férfi. A vadállat felnézett rá és odébb állt.

Luna, ne ijeszd halálra a vendégünket.- mondta, majd folytatta – Én vagyok Solus, ő pedig Luna, egy fehér farkas. A legjobb barátom. És te mi járatban vagy?

Bemutatkoztam és gyorsan elhadartam történetemet. Solus gyorsan magához vette zsákját és beledobált mindenféle gyógyító szereket és már indultunk is. A fehér állat is velünk tartott.

Siettünk lefelé a keskeny ösvényen, de a szoros bejáratánál hirtelen római katonák állták el utunkat. Ilyen katonákat még sosem láttam, nem a mi helyőrségünkből jöttek, páncélzatuk és sisakjuk is más volt. Valamilyen idegenről kérdeztek minket, aki a környéken bújkál és szörnyű bűntetteket követett el. Solus udvariasan meghajolt a tiszt előtt és tiszteletteljesen válaszolt. Én, mint büszke római, bátran a katona szemébe néztem, úgy válaszoltam.

Ez nem nyerte el a százados tetszését, mert csak egy villanást láttam és minden elsötétedett előttem.

Mikor magamhoz tértem, egyedül voltunk, csak Solus sürgölődött körülöttem. Letörölte a legtöbb vért az arcomról, ellátta a sebet és bekötözött. Elmondta, hogy a katona a kardjával sújtott a fejemre, szerencsére nem az élével.

Solus jól leszidott. „ ha nincs mivel harcolnod, nincs fegyvered, akkor az eszedet használd. A harcra fel kell készülni, az önérzeted a végzetünket is okozhatta volna”.

Hát ha az eszemet nem is, a fejemet használtam – gondoltam, de nem mondtam inkább.

A vér vastagon rászáradt az arcomra és a fejemre, igazán szánalmasan nézhettem ki. Az önérzetemen esett csorbáról ne is beszéljek. Hát ennyire vagyok én teljes jogú római? - háborogtam, de Solus csak a fejét csóválta és legyintett a morgolódásomra. De folytatnám. Gyorsan összeszedtem az erőmet és siettünk a kis barlanghoz.

Útközben kerülgettük a járőröket. A vidék egészen felélénkült, a katonák ellenőrzési pontokat állítottak fel és mindenkinek ellenőrizték a csomagját. 4-5 fős lovas egységek nyargalásztak a sivatagi út mellett, a gyalogos katonák az elszórt házakat ellenőrizték. Nagyon kerestek valamit vagy valakit, az biztos. Csak nem az én vándoromat?

De sikerült elkerülnünk a katonákat és odaértünk a kis barlanghoz. Már alkonyodott, kint még világos volt, de a hasadékban már elég sötét. Solus elővett egy fáklyát és a kezembe nyomta. A fáklya égett, de hogy hogyan gyújtotta meg, arra akkor nem is gondoltam.

Beléptem a barlangba, a pislákoló fényben csak egy fekvő test körvonalait tudtam kivenni. Végigfutott a hideg a hátamon, lehet, hogy elkéstünk és csak egy halottat találunk?

Óvatosan felhajtottam a takarót és döbbenten felkiálltottam. A takaró alatt csak egy nagy kő és az összetekert köpeny volt. Megijedni sem volt időm, amikor egy vékony, de erős kéz átkarolta az arcomat és hideg vas érintését éreztem a torkomon.

- Sana tiva – suttogta egy hang a hátam mögül.

Nem ijedtem meg, meséltem már, hogy nem vagyok ijedős. Akartam mozdulni, de mintha elgémberedtek volna az izmaim.

- Sana tiva – hallottam ismét, a lány már kiabált.

Ekkor lépett be Solus, felemelte kezét, mintha üdvözölné a lányt és egy számomra ismeretlen nyelven válaszolt a lánynak. A kés egy kicsit szorosabban simult a torkomhoz.

Elkezdett végigfutni előttem az életem, különösen a mai nap. Lehet, hogy jobb lett volna otthon maradni?

Solus és a lány beszélgettek, én pedig békésen hallgattam őket, egy késsel a torkomon.

Egy szót sem értettem, illetve csak egyet. Solus nevét.

A név hallatán enyhült a penge nyomása és a lány ellökött magától, a barlang falához állva fedezte magát, a kést maga előtt tartva. Látszott rajta, hogy nagyon ért a használatához, szerencsém volt, hogy nem mutatta be az összes tudását rajtam.

Tekintete felváltva járt rajtunk, szemei harcra készen villogtak, mint egy vadmacskának.

A vad tekintet lassan elhomályosult és a lány lerogyott a fal mellé. Látszott rajta, hogy az utolsó erejét használta el a támadásra.

- Segíts, sietnünk kell – mondta Solus és előkészítette gyógyító szereit.

Kiválogatott az üvegcsékből néhányat, tartalmukat összeöntögette és a lány ajkai közé erőltette.

A lány motyogott még valamit, de hamarosan elaludt, elgyötört arca egészen kisimult.

- Most pihennie kell, itt töltjük az éjszakát, tüzet nem gyújthatunk, mert észrevennék és rajtunk ütnének – mondta Solus.

Betakargattuk a lányt és kiültünk a barlang elé. A nap utolsó fényei még látszódtak a láthatáron, de az éjszaka szinte lecsapott ránk. Felettünk tündököltek a csillagok, szinte hihetetlen látványt nyújtva. Vártam, hogy Solus mondjon valamit. Ki ez a lány? Honnan jött?

Tódultak volna belőlem a kérdések, de nem szóltam.

Folytatjuk

Képek forrása >>>: >>>