Djerba, Africa, i.e.45 körül

Teltek a hónapok. A villa építése csaknem befejeződött.
Capricius, a gazdag patricius nagyon elégedett volt és azonnal egy új megbízással lepett meg minket.
De ezúttal Itáliában, Pompeii városában.

A házigazda éppen oda készült, a hajóját már napok óta készítették fel az útra. Élelem, ívóvíz, fegyverek és természetesen elegendő bor és táncosnők, nehogy a gazdag patricius unatkozzon az úton. Mint fontos államférfi, igazán megadta a módját az utazásnak.

Hatalmas, 3 sor evezős gályája félelmetes látvány volt, de szükség is volt rá, hiszen az utóbbi időben ismét megjelentek a kalózok a tengeren.
Egyre több megtépázott kereskedő hajó érkezett a kikötőbe. A halálra rémült tengerészek szörnyű, vad kalózokról meséltek, akik gyors hajóikkal támadták meg a védtelen kereskedőket és mindenkit lemészároltak. Nagyon kevesen voltak olyan szerencsések, hogy elmesélhették kalandjukat.
A római hadiflotta gyorsan mozgósította hajóit. Néhány héten belül csendes kis városunk tele lett idegen földről érkezett katonákkal, a kikötőben alig fértek már el a kisebb hajók a hatalmas harci gályáktól. A hadsereg hangulata is megváltozott, vége lett a kellemes esti beszélgetéseknek az ivóban, új parancsnokok jöttek, akik a helyi lakossággal szemben is gyanakvóak voltak.

Eljött az ideje mesterem indulásának is. Rám bízta a műhely felügyeletét, ami nagy megtiszteltetés volt, bár én szívesebben utaztam volna vele. A gálya felhúzta horgonyait, az evezősök az ütemet adó dob hangjára meghúzták evezőiket és a hatalmas hajó méltóságteljesen elsiklott a kikötőtől.
Felhúzták a vitorlát, amelyen Capricius Gaius családi címere vöröslött.
Egyedül maradtam közel egy fél évre, de szerencsére fizetségem járt ez időre is.
A műhellyel nem volt sok dolgom, egyedül az egyik szobor anyagáért kellett átmennem a szárazföldre, de addig is volt még néhány napom.
Így a következő napjaimat a kikötőben töltöttem, hiszen engem azért elfogadtak a katonák, ha nem voltam nagyon láb alatt.
Az azonos útvonalon hajózó kereskedők ezentúl csapatosan indultak az útra, katonai kisérettel. Nem volt ritka, hogy 5-6 hajót kisért egy gálya, ami elég elrettentő volt a kalózoknak.
De e mellett a rómaiak minden nap vadászatra indultak a kalózok ellen. Csalétekként egy védtelennek tűnő kereskedő hajót küldtek, ami tele volt harcedzett katonákkal, a gályák egy nagy területen igyekeztek a kalózokat ide terelni. Az álcázott kisebb hajók felvették a küzdelmet a kalózokkal, a harcot pedig a beérkező gályák döfő orra zárta le.

A taktika jól bevált, szinte naponta érkeztek a kikötőbe a hírek a sikerekről.
Az ivókban a beérkező hajók legénysége mesélte kalandjait, ennyi hőstettet még nem hallottam életemben.
Foglyok soha sem voltak, aki életben maradt a kalózok közül, azt szerencsés esetben csak a tengerbe dobták, persze így is kevés esélye volt, hogy egy másik kalózhajó kimentse.

Egyik este, vagy inkább csak késő délután három gálya tünt fel a távolban. Nagyon lassan közeledtek, senki sem értette a késlekedést. Hatalmas tömeg gyűlt össze a parton, amikor megérkeztek a járőrőző hajók egy kisebb hajót vontatva maguk után.
A kikötés után tudtuk meg, hogy a vontatott hajó egy kis kalózhajó, amely amikor észrevette, hogy bekerítették a rómaiak, menekülés helyett bátran szembeszállt velük.
A rómaiak most nem voltak boldogok, a gályák fedélzetén sorban feküdtek a harc római áldozatai.
Az elbeszélések szerint alig huszan lehettek a kalózok, de olyan elszántan harcoltak, hogy alig sikerült őket legyőzni.
De most volt egy túlélő, aki a harc elején megsebesült. A hajó századosa nem akarta megölni, mert ilyen kalózhajóval még sosem találkoztak és ki akarta kérdezni. De Capricius éppen távol volt és csak ő dönthetett a fogoly sorsáról. Így a kalóz egy verembe került, ahol felváltva őrizték a katonák.

A tömeg áhitattal hallgatta a katonák meséjét, milyen bátran küzdöttek a kalózokkal és szinte rettegve nézték a kis hajót, amely békésen ringatózott a kikötőben.
Senki sem látott még ilyen hajót. Egész kicsiny volt. Hossza talán 50 pes lehetett, szélessége talán 10 pes. (1 Pes= 0,3 m). Alig emelkedett a víz fölé, a palánkja pedig számunkra ismeretlen módon volt összeállítva, láthatóan együtt mozgott a hullámokkal, szinte a hajó is hullámzott a tengerrel együtt. A hajótest koromfekete volt, oldalt kerek falapok védték a hajósokat, mintha pajzsok lettek volna.
Négy pár evezőt láttam, de az evezők tolla teljesen meg volt hajlítva. El sem tudtam képzelni, hogyan hajtják előre a hajót. A legérdekesebb az árbóc volt. Nem egyenesen, hanem ferdén volt beépítve a hajótestbe és két háromszög alakú vitorlája volt.  Gyönyörű hajó volt, az biztos.

A tömeg továbbra is kitartott, de én inkább elindultam. Nem tudom miért, de eszembe jutott a fogoly, nem láttam még sose igazi kalózt.
A veremnél éppen nem állt őr, az is a történeteket hallgatta egy kissé távolabb, így odamehettem a fogolyhoz. A kalóz már magához tért és a rácsba kapaszkodva nézte a távolban a hajóját.
Szemében egyszerre láttam a kétségbeesést és az elszántságot. De nem nézett ki martalócnak, aki kereskedőket mészárol a tengereken.
Nem tudom hogy miért jutott eszembe, de leakasztottam övemről vizes tömlőmet és felé nyújtottam.
Először tétovázott de utána elvette és mohón inni kezdett. Látszott rajta, hogy régen ihatott.
Amikor befejezte, biccentett a fejével köszönet képpen és elmosolyodott.
De beszélni nem tudtam vele, mert az őr már visszaindult én meg jobbnak láttam elmenni.

(Folytatjuk)

Képek: Wikipedia és Rado Javor