Hispania, Földközi tenger, i.sz.30 körül.

 Csodálatos az ősz Hispániában. A tikkasztó hőségnek már vége, a hajnalok már csípősen hidegek. A természet pedig talán legszebb arcát mutatja az embereknek ezernyi szépségével.

A birodalom sarkán, kedvenc tengerparti sziklámon üldögélve merengek a múlton. Az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban lapozgatom régi feljegyzéseimet, rendezgetem az emlékeimet. Elhatároztam, itt az ideje, hogy hevenyészve feljegyzett történetemet egy egésszé formázzam, tanulságul gyermekeimnek és talán a késői olvasóknak. 

Szeretném, ha nem merülne feledésbe az a sok kaland, ami egykor megesett velem és alapjaiban változtatta meg életemet és talán sok ezer más ember életét is.

Bár csaknem nyolcvan év távlatából az emlékek már a ködös múltba vesznek és nem emlékszem pontosan az akkori események minden részletére, de remélem, naplóm majd csak segít felidézni a múltat. Gyermekeimnek és unokáimnak soha sem meséltem el történetemet, de életem alkonyán itt az idő az őszinte beszédnek. Lehet persze, hogy utódaim és a késői olvasók csak legyintenek majd írásomra, ostoba hazudozónak tartva engem, de ettől függetlenül belekezdek.

Lassan alkonyodik a mi tengerünk felett, a távoli Africa partjai eltűnnek a párában. Alattam mélyen kereskedő hajók igyekeznek még napnyugta előtt átérni a szoroson, vitorláik aranyban fénylenek a nap sugaraiban. Heraklész oszlopain túl várja őket az ismeretlen.

Pont úgy, mint történetem kezdetén ....

---------------------------------------------------

Djerba, Africa, i.e.60 körül

 Nevem Lucius Fortunatus. Bár szüleimtől a Serba nevet kaptam, ami szintén szerencsést, vagy inkább túlélőt jelent, már kicsiny gyermekkoromtól római nevemen szólítottak. Találó a név, hiszen életem nagy szerencsével, pontosabban inkább egy szerencsétlenséggel indult.

Egy viharos éjszakán egy kis hajót sodortak a hullámok a sziget sziklás partjai felé. A kikötői figyelő hiába jelzett lámpásával a sodródó hajónak, az eltévesztve a kikötőbe vezető keskeny szorost, a partmenti szikláknak csapódott. Az őrség azonnal riasztotta az embereket, akik megpróbáltak a bajbajutottaknak segíteni.

A kicsiny bárkában csak egy fiatal nőt és egy csecsemőt találtak, legénység, kormányos sehol. Az asszony utolsó erejével megmentői felé nyújtotta a csecsemőt, elmosolyodott, suttogott valamit valamilyen ismeretlen nyelven és meghalt.

Hát így kerültem a mesebeli Djerba szigetére és így voltam egyszerre szerencsés a megmenekülésem miatt és szerencsétlen is, mert így lettem árva.

Másnap reggelre a vihar lecsillapodott, de a kis hajóból csak néhány deszka darabot sikerült kimenteni. Semmilyen nyom nem maradt, hogy honnan érkezhetett és kik lehettek az utasai. Így a mai napig sem tudom, milyen nép gyermekeként láttam meg a napvilágot.

Kis idő múlva a tenger egy férfi holttestét sodorta a partra, az emberek feltételezése szerint az asszony férje lehetett. Egymás mellé temették őket a tengerparton. Így lettem én a tragédia egyetlen túlélője.

A szerencse továbbra is mellém állt, hiszen csodálatos emberek fogadtak magukhoz, akik saját gyermekükként gondoskodtak rólam és én is anyámként és apámként szerettem őket.

Írhatnék kora gyermekkoromról is, de nem igazán emlékszem már a részletekre. Egy kicsiny házban laktunk, aminek jó vastag falai voltak, így a nagy melegben kellemesen hűvös volt. Soha sem volt hiány ételben, szüleim gazdálkodtak és bár a földünk igazán kicsi volt, bőségesen ellátta a családot.

Gyermekkorom éveit így Djerbában, a Mare Nostrum talán legszebb helyén töltöttem. Djerba egy igazán csodálatos hely, csak ajánlani tudnám mindenkinek, akit a sors keze hajótörésre ítélne.

Az istenek nem fukarkodtak a bőséggel és szépséggel, amikor megteremtették e földet. A talaj termékeny volt, szinte bármit meg lehetett benne termelni, hatalmas gyümölcsfa ligetek váltogatták a gabona földeket.

A tenger pedig csodálatos, kéksége folyamatos harcban áll az égbolt kékével. Érdekes, hogy bár életem majdnem odaveszett a tengerben, mégis vonzalmat éreztem hozzá egész életemben. Nem féltem soha, ha hajózni kellett, még a legnagyobb viharokban sem.

De folytatnám is. Mint említettem már, 8-9 éves koromtól dolgoztam a földeken és ez bizony elég kemény munkát jelentett. De szerencsére erős alkattal áldottak meg az istenek. Hamar kitűntem a többi magam korú gyermek közül erőmmel, így a játékos birkózásokban és a kevésbé játékos verekedésekben is rendre én győztem.

De más érzékeim is jobbak voltak a többiekénél. Ha vadászni mentünk, én hallottam meg először a vad neszezését és futásban is gyorsabb voltam mindenkinél. A tengerparton én láttam meg először a közeledő hajókat, ez különösen viharos időben jelentett sokat a parti figyelőknek. Így mondhatom, hogy igazán népszerű gyerek voltam a városban.

Ekkor már a Lucius, a szerencsés voltam, a nevet a római helyőrség egyik századosától kaptam, aki a parti őrségben számított rám, és alig várta, hogy egy kicsit idősebb legyek.

Még nem említettem, hogy a sziget római fennhatóság alatt állt, de az élet elég békés volt. A katonák hagytak minket békében dolgozni, a város pedig egyre csak épült, a gazdag rómaiak kedvenc helyévé vált. A tengerparton hatalmas villák épültek, saját kikötőkkel, bennük kisebb nagyobb kereskedő hajókkal. Naponta jöttek a szállító hajók Rómából és a birodalom más tájairól, gyakran a hadi gályák kíséretében.

Szóval igazán békésen teltek a napjaim és még nem sejtettem, hogy hamarosan minden megváltozik az életemben.

(Folytatjuk)