Djerba, Africa, i.e.45 körül

Másnap a szárazföldre kellett mennem, mert megérkezett a mesterem által nagyon várt márványtömb. Egy távoli fejtőből hozatták, nem is hallottam még arról a vidékről, hiszen nálunk nem volt zöld márvány sehol. A zöld márvány, ahogy mesterem mesélte, nagyon drága, és ezért személyesen nekem kell felügyelnem a hajóra rakodást és az átszállítást a szigetre. A szállításokat egy kisebb, lapos építésű hajó végezte a szárazföld és a sziget között, amelyet kötelekkel mozgattak. A kötelek a szárazföldön levő csigákhoz voltak erősítve, a szerkezetet pedig az elé fogott marhákkal mozgatták.

Már korán reggel ott voltam az átkelőnél, a túloldalon, a városszéli fogadóban kellett találkoznom a kőfejtő szállítójával. Átérve a szárazföldre, nagy nyugalom fogadott. Itt nyoma sem volt a sziget és a kikötő nyüzsgésének. Igaz, itt nem voltak kalózok.

Habár mesterem elmondása szerint ez a vidék talán még veszélyesebb, mert a tengerparttól nem messze, csak homok és forróság van. Víz egy csepp sem, így aki oda téved, azt a biztos halál várja. Nem volt egy vidám vidék, az biztos. Mindenfelé csak sziklák és homok, elszórtan egy-egy a melegtől bágyadt fa és csenevész bokor. A homok és a vízhiány pedig nem minden, mert a vidéket vad nomádok lakják, akiket még a rómaiak sem tudtak legyőzni. Meséltek olyan történeteket, amikor teljes légiók indultak a homoktengerbe és sosem tértek vissza. Nyom nélkül tűntek el.

Így hát be kell vallanom, elég óvatosan mentem az úton, körbe kémlelve állandóan. Talán ennek köszönhettem, hogy az egyik szikla tövében észrevettem valami sötét alakot. Közelebb értem és egy köpenybe burkolózott alakot pillantottam meg a földön. Eszembe jutott, lehet hogy egy utazó lehet, akit megtámadtak és idáig vonszolta magát. Talán már meg is halhatott.

Gyorsan visszafordítottam a hátára és az arcára esett a tekintetem. Egy lány volt. Eredetileg világosbarna bőre felhólyagosodott a tűző napon, ajkai cserepesek. Eszméletlen volt, de lélegzett, ahogy láttam. Áldottam jó szokásomat, hogy mindig nálam van vizes tömlőm, így megpróbáltam pár csepp vizet az ajkai közé erőszakolni. Nem akart inni, de felnyögött és magához tért.

Rám nézett és elhaló hangon mondott néhány szót. Idegen volt a nyelv, egy szót sem értettem. Illetve csak egy szót, ami ismerősen csengett. Szolusz. Ezt a szót már hallottam, pontosabban ezt a nevet.

Mesterem esténként gyakran mesélt fiatalkoráról, amit nem a szigeten, hanem itt a környéken, a szárazföldön töltött. Azt mesélte, hogy él itt egy remete, a sziklás vidéken. Nagyon bölcs embernek tartják a környékbeliek, ha baj van, mindig hozzá fordulnak, mert a gyógyításhoz is ért. De félnek is tőle, ő is kerüli az embereket és őt is kerülik. Még a rómaiak sem háborgatják. Egy ösvény vezet a házához, ami egy sziklaszurdokban vezet. Az emberek a szurdok elején rakják le a neki szánt ajándékokat, mert bemenni nem mernek.

Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Itt álltam egyedül egy haldoklóval. Gyorsan behúztam a lányt egy közeli sziklahasadék alá, így védve volt a naptól, és betakartam a köpenyébe. Adtam még neki egy kis vizet, de nem igazán tudta lenyelni, félig eszméletlen volt. Valamit tennem kellett, így elindultam Solushoz, bár pontosan nem tudtam merre lakik.

A nap még erősen tűzött, a sziklák is ontották a meleget. A sziklák közé érve kosarakat vettem észre. Ezeket biztos a remetének hozták, tehát közel járhatok. Elindultam a kis ösvényen felfelé, de óvatosan lépdeltem, minden neszre figyelve. Annyi legendát hallottam már a vidékről, nem volt kedvem egyiket sem kipróbálni a saját bőrömön.

Egy kis idő után az ösvény kiszélesedett és egy kis házat pillantottam meg. Talán ha öt- hat pes magas lehetett, (1 Pes= 0,3 m) nem is tudtam elképzelni, hogy lehet egy ilyen kis házban élni. Óvatosan félrehajtottam a bejáratot védő takarót és beléptem.

A szemem lassan megszokta a félhomályt. Nem volt bent senki, de az orromat megcsapta valamilyen furcsa szag. Nem volt rossz, de volt benne valami félelmetes. Megfordultam és az ajtóban egy hatalmas fehér állatot pillantottam meg. Nem morgott, nem vicsorgott rám, csak nézett. Hideg, kék szemei voltak, amik semmi jót nem jósoltak.

Mesélték a helyiek, hogy Solus varázsló, át tud változni vadállattá és így öli meg az ellenségeit, de sosem hittem az ilyen legendákban. Most úgy éreztem, kezdek hinni benne.

Folytatjuk

Képek forrása: >>>